Új szemlélet szükséges

A fenntartható mezőgazdasági termelés feltételeinek megteremtése hosszú távra szóló, nagy ívű, több generációt érintő program kidolgozását és megvalósítását igényli. Ebben a programban egyszerre kell megfogalmazni a Magyarországon jelentkező és megoldásra váró problémákat, valamint figyelembe venni azokat a globális környezeti feltételeket, amelyek az emberi életfeltételek hosszú távú biztosításához szükségesek.
Az ipari, vagy iparszerű mezőgazdaság ideológiáját, mely arra a hitre épül, hogy a fosszilis energiahordozók korlátlanul állnak rendelkezésre, egy másfajta szemléletnek kell felváltania. Ez a világ fejlettebb régióiban már többé-kevésbé megtörtént. Magyarországon a parciális érdekek és a nosztalgiák, amelyeknek nálunk mindig is túlzottan nagy szerepük volt, tovább éltetik az iparszerű mezőgazdaság (a "nagy technika" előnyeinek) ideológiáját és gyakorlatát. Ilyen körülmények között a szemléletváltozás elérése sokkal nehezebb és másfajta stratégiát követel, mint azokban az országokban, ahol agrárpolitikai kérdésekben nemzeti konszenzus ("bizalmi állapot") van és az agrárpolitikát nem szűk csoportérdekek határozzák meg, mint ahogy ez Magyarországon az elmúlt években történt.
A mezőgazdasági termelés hosszú távú biztosítása, "fenntarthatósága" érdekében a világtendencia az, hogy megkísérlik a lehető legjobban összehangolni a mezőgazdasági termelés természeti, környezeti, társadalmi, gazdasági stb. szempontjait. Ahhoz, hogy a magyar mezőgazdaság fenntarthatóság követelményeinek megfelelő  modernizációja beindulhasson és végbemehessen, mindenekelőtt arra van szükség, hogy a magyar mezőgazdaság legkülönbözőbb területén tevékenykedő szereplőivel megértessük és elfogadtassuk a természeti és a környezeti szempontok fontosságát.

Fenntartható fejlesztés kritériumai

Az agrártermelés fejlesztési stratégiáját a fenntartható mezőgazdasági fejlődés követelményei szerint kell újrafogalmaznunk. A fenntartható fejlesztés szempontjainak érvényesítése alapvetően az emberi életfeltételek  hosszú távú biztosítását és egyúttal a többi biológiai egyed fennmaradását célozza. A fenntartható fejlődés érdekében csak olyan termelésnövelést szabad szorgalmazni, amely
- megőrzi a talaj termőképes állapotát és nem szennyezi a felszín alatti vizeket;
- megőrzi a növénytermesztés és az állattenyésztés genetikai erőforrásait;
- elősegíti a biológiai sokféleség, a biodivezitás fennmaradását;
- a humán táplálkozási lánc valamennyi szereplője számára az élő szervezetet nem károsító, s megfelelő beltartalmi értékű termékeket állít elő;
- melléktermékeivel és hulladékaival nem, vagy  csak minimális mértékben szennyezi a környezetet;
- a vidéki népesség minél szélesebb köre számára biztosít munkaalkalmat és megélhetést;
- lehetővé teszi a termelés gazdaságosságának folyamatos fenntartását.
A fenntartható mezőgazdaság kritériumainak  egyidejű és folyamatos érvényesítésére van szükség. A fenntartható fejlesztésre való áttérés, valamennyi kritérium egyidejű érvényesíthetősége azonban hosszabb időszakot, több évet, esetleg évtizedeket vesz igénybe. A fenntarthatóság felé vezető úton kompromisszumokra van szükség, ami azt jelenti, hogy az egyes kritériumok érvényesítése nem feltétlenül párhuzamosan, azonos ütemben kell hogy megtörténjen. Azonban csak olyan kompromisszumok engedhetők meg, amelyek nem idéznek elő  visszafordíthatatlan károsodásokat.

Kulcskérdés: az üzemi struktúra

A magyar mezőgazdaságnak a fenntartható fejlődési pályára állítása szempontjából alapvető problémája, hogy a kárpótlás és a vagyonnevesítés során a földek jelentős hányada esetében nem történt meg a tényleges privatizáció, hanem csak kvázi privatizáció. Ennek során az igényjogosultak nem ténylegesen kimért földhöz, hanem csak részaránytulajdonhoz jutottak. A privatizációnak ez a formája lehetővé teszi, hogy a volt szövetkezeti és állami gazdasági menedzsment ezeknek a kvázi tulajdonban lévő földeknek számottevő részét jelképes összegért megszerezze magának. Ez részben már meg is történt.
Jelenleg Magyarországon a termőföld mintegy felével egy szűk csoport, a volt szövetkezeti és állami gazdasági menedzsment rendelkezik. ők azonban ténylegesen nem művelik a földet, hanem bérmunkásokkal műveltetik. A rendelkezés és a művelés szétválása önmagában is problémára utal, hiszen nincs meg a közvetlen érdekeltség a föld fenntartható használatára.
A termőföld további közel negyven százalékát, sokszor egyetlen megélhetési forrásként az elaprózott törpe- és kisgazdaságok saját szükségletre termelésre használják.
Az árútermelésre berendezkedett középüzemi kategóriába tartozó gazdaságokban  adottak egy család  foglalkoztatási és megélhetési lehetőségei, biztosítható a megfelelő szakértelem, megvalósulhat a melléktermékek hasznosítása, következésképpen a viszonylag alacsony iparianyag-bevitel. Ezek a gazdaságok ma a földterületnek alig több mint tíz százalékát használják.
A középüzemi gazdasági szektornak a kibontakozása, amely hordozója lehetne az ágazat gazdasági, társadalmi, környezeti modernizációjának, az előző kormány "szektorsemlegessége", valójában a nagyüzemek burkolt, vagy nyílt támogatása következtében leállt. Hathatós intézkedések hiányában attól kell tartani, hogy ez a szektor további lemorzsolódásnak lesz kitéve. Ez pedig minden EU komform üzemi struktúra kialakítását meghiúsítja.
A további nem kívánatos földkoncentráció megelőzése érdekében a termőföldforgalmat szigorú állami ellenőrzés alá kell vonni, és ezzel párhuzamosan programot kell kidolgozni az üzemi struktúra átalakítására, valamint a fennmaradásukat és működésüket elősegítő integrációs rendszerek kialakítására.

A privatizáció hatásai

A magyar mezőgazdasági termelés környezeti, társadalmi (elsősorban: foglalkoztatási) és gazdasági értelemben egészében a fenntarthatóság kritériumainak ma kevésbé felel meg, mint az átalakulást megelőző időszakban, igaz, oly módon, hogy egyszerre vannak jelen a kedvező és a kedvezőtlen tendenciák.
A mezőgazdaság átalakulásának környezeti szempontból pozitív következménye az ipari inputoknak a kis- és a közepes árutermelű gazdaságokban bekövetkezett csökkenése és az üzemeken belüli anyagáramlások megnövekedése. A nagyüzemekben egy egyoldalú növénytermesztési specializáció mellett már csaknem visszaállt az ipari anyagbevitel korábbi, magasnak tartott szintje.
A fenntartható fejlődés szempontjából ugyanakkor igen kedvezőtlen, hogy a mezőgazdaság népességeltartó képessége, elsősorban az erőforrások nem megfelelő elosztása miatt drasztikusan, mintegy harmadára, közel 900 ezer főről kevesebb, mint 300 ezer főre csökkent. A szövetkezeti menedzsment "ügyeskedése" szerint végbement privatizáció során csaknem 600 ezer ember vesztette el az állását és szinte teljes vagyonát.
A mezőgazdasági termelés szektoronkénti hatékonyságával kapcsolatban egyoldalú és tendenciózus kép alakult ki a nagyüzemek "hatékonysági fölényéről". Egyrészt a nagyüzemek tényleges tulajdonosai, a nagyüzemi menedzsment jelképes összegért szerezte meg a szövetkezeti és részben az állami gazdasági vagyont. Ez a "hatékonysági fölény" tehát egy szinte ingyen megszerzett több száz milliárd forintnyi vagyonhoz mért látszat "hatékonysági fölény". Másrészt szakmai körökben közismert a mezőgazdasági árrendszer azon sajátossága, hogy a mezőgazdasági árak a jövedelem jelentős hányadát földlekötéssel arányosan tartalmazzák. A földdel bőven ellátott nagyüzemeknek lehetőségük van olyan termelési szerkezet kialakítására, amely segítségével magas jövedelemre tegyenek szert ún. földigényes termékek, gabonafélék és az ipari növények termelésével. Ez a termelési szerkezet  vezetett a környezetet szennyező, magas  iparianyag-bevitel visszaállítására, több százezer ember állásának az elvesztéséhez és megfelelő áron eladhatalan, gyenge minőségű tömegtermékek megtermelésére.
A nagyüzemek "hatékonysági fölényét", a "large is beautiful" hamis szocialista ideológiának az árát a kormánynak az adózók pénzéből éppen napjainkban több tízmilliárd forinttal kell megfizetnie.
Az agrárágazat strukturális átalakulása nemcsak a fenntartható gazdálkodás alapjainak lerakását nem szolgálja, hanem a hagyományos értelemben vett növekedés feltételeinek a megteremtését sem. A mezőgazdasági termelés fő mutatóinak alakulásából az látszik, hogy nem teremtődtek meg a tartós mezőgazdasági növekedés feltételei. (1. sz. ábra.)

A mezőgazdasági termelésben az 1993-as mélypont utáni lassú növekedést teljes mértékben a növénytermelés növekedése idézte elő. Az állattenyésztés termelési értéke, mint a tartós növekedés egyik legfontosabb hordozója, az 1997-es évet is figyelembe véve az elmúlt 4 évben stagnál, s az állattenyésztés aránya 1997-ben a termelési értéken belül már 40 százalék alá csökkent.

Az intenzív vs. extenzív szántóföldi művelés

A mezőgazdasági termelésnek környezeti fenntarthatóság szempontból a legkritikusabb területe a szántóföldi növénytermelés. Az iparianyag input tekintetében kétféle irányzat jelöli ki a lehetséges sáv "szélső" értékeit.
1. Az egyik szerint a fenntartható mezőgazdálkodást ipari anyaginput nélkül, vagy alacsony ipari inputtal próbálják megoldani és ezáltal csökkenteni a mezőgazdasági területek, talajvizek ipari eredetű anyag szennyezését, az ipari eredetű anyagterhelését, valamint az élelmiszerek vegyszermentességét. Ennek "tiszta" változatát szokás organikus mezőgazdaságnak nevezni, illetve az "extenzív" gazdálkodási változatát "low input production"-nak, azaz kis anyagbevitelű termelésnek.
2. A probléma másik megközelítése pedig az, hogy viszonylag kis területen korszerű ipari anyagok felhasználásával nagy termőképességű, szuperintenzív termelést valósítanak meg és a felszabaduló területet vissza lehet adni a természetnek, ahol lehetővé válik a vadonélő növények és állatok természetes körülmények közötti fennmaradása. Ezt a gazdálkodást “high yield farming" rendszernek nevezik és elsősorban az Egyesült Államokban terjed. Kérdés azonban az, hogy a fenntarthatóságot lehet-e szuperintenzív termelési körülmények között megvalósítani, vagy sem. Az ezzel kapcsolatos kutatások és viták még nem zárultak le, s akár hosszú ideig is eltarthatnak. Így a szuperintenzív termelésnek esetleges agrárstartaégiai elemként kezelése zsákutcába vihet.
Magyarországon a szántóföldi művelés jelenlegi gyakorlata a nagyüzemekben ipari anyagbevitel szempontjából nagyjából megfelel az intenzív minősítésnek. E gazdaságokon belül az anyagáramlás minimális. A közepes birtokkategóriába tartozó gazdaságok iparianyag felhasználás szempontjából az extenzív kategóriába sorolhatók, viszont a belső anyagáramlás még náluk sem alakult ki. A kis és törpegazdaságok, leszámítva a kertészeti kultúrákat gyakorlatilag nem, vagy alig használnak ipari eredetű anyagot, a keletkező melléktermékeket és hulladékokat viszont teljes mértékben felhasználják.

Az állattenyésztés kérdéseinek háttérbe szorulása

Mind az intenzív, mind az extenzív állattenyésztés környezetvédelemmel összefüggő kérdései a rendszerváltás utáni években háttérbe szorultak. Ez leginkább a nagyüzemi állattenyésztőtelepek felszámolásával, s ezzel a környezetkárosító hatások megszűnésével függ össze. Az un. intenzív állattenyésztés mind a talajra, mind a felszínalatti vizekre ugyanolyan károsító lehet, mint az ipari anyagbevitel. Az állattenyésztésnél még egy jelentős környezetkárosító tényező jelentkezik, a légszennyezés. Az állatenyésztés környezeti hatásainak figyelembe vételét a jövőben a beruházási, valamint az un. üzemviteli támogatások elbírálásánál lehet és kell érvényesíteni.
A növénytermesztésnél az extenzív termelés nem tesz kárt a környezetben, mert nem viszünk be feleslegesen műtrágyát, a legeltetésen alapuló extenzív állattenyésztésnek azonban túllegeltetés esetén lehetnek környezetkárosító hatásai, amellyel eddig nem számoltunk kellőképpen.

Az iparianyag-bevitel csökkenése

Magyarországon az átalakulást kísérő agrárolló nagymértékű kinyílása, az egyéb pénzügyi források hiánya, valamint a mezőgazdaság üzemi struktúrájának részbeni átalakulása az ipari anyaginput jelentős visszaeséséhez vezetett. A műtrágyák esetében ez a visszaesés igen látványos volt (2. sz. ábra).

A növényvédőszer-felhasználás visszaesése valamivel mérsékeltebb volt. Fontos körülmény azonban, hogy a nagyüzemekben a ipari eredetű anyagbevitel fajlagos szintje ma már újra megközelíti a 80-as évek elejének magasnak tartott s a természeti erőforrásokat károsító szintjét.

Termőföldvédelem: jog és gyakorlat

A termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény leszögezi, hogy a földhasználó köteles a termőhely ökológiai adottságaihoz igazodni, s a föld hasznosítása során olyan talajvédő gazdálkodást folytatni, amely a külön jogszabályokban meghatározott természetvédelmi, környezetvédelmi, vízvédelmi, közegészségügyi és állat-egészségügyi követelményeket is figyelembe veszi.
Magyarországon a termőföldnek jelentős hányadát, közel 80 százalékát bérlet útján hasznosítják. A földtörvény értelmében a haszonbérbe adó a haszonbérletet azonnali hatállyal felmondhatja, ha a bérlő a természeti értékek fennmaradását bármely módon veszélyezteti. Ehhez egyrészt arra lenne szükség, hogy a kárpótlás és a vagyonnevesítés során visszakapott földek feletti tényleges rendelkezést megszerezhessék a tulajdonosok, másrészt a tulajdonosok fontosnak tartsák a természeti értékek megőrzését. A természeti értékek megőrzésének, a jogszabályi lehetőség ellenére, nincsenek meg a tényleges lehetőségei és garanciái. Továbbá a fenti kötelezettségek betartását senki sem kíséri figyelemmel, illetve senki sem ellenőrzi.
A rendszerváltás után megszűnt a nem védett területeken a művelési ágváltoztatás engedélyeztetése. A földhasználóknak ma már csak bejelentési kötelezettségük van. Ez súlyos problémákat okoz, elsősorban a gyepterületek vonatkozásában, hiszen míg szakmai berkekben arról folynak a viták, mekkora szántóterületet kell majd a termelésből kivonni és másképp, köztük gyepként hasznosítani, az erőforrások egyenlőtlen elosztása és a megélhetési kényszer az ország sok területén arra készteti az embereket, hogy gyepterületeket törjenek fel és vonjanak szántóföldi, valamint kertészeti művelés alá. Külön gondot jelent, hogy természetvédelmi területen is tapasztalni a gyepterületek feltörését, annak ellenére, hogy itt ez engedélyhez kötött.
Magyarországon a föld privatizációja során a táblákat úgy kellett volna kijelölni, hogy az új gazdáknak egyformán jusson a jobb termőképességű talpi és a rosszabb adottságú, részben erodált lejtőkön elhelyezkedőkből is. Abból, hogy a kisparcellákat elsősorban a lejtős területeken alakították ki, arra lehet következtetni, hogy a síkterületek zöme nagyüzemi művelésben maradt, s a művelés szempontjából problémás területek kerültek kisüzemi művelésbe. Ez egyértelműen arra utal, hogy az egyéni gazdálkodásra vállalkozók érdekérvényesítési képessége a nagyüzemi menedzsmenttel ebben a vonatkozásban is gyenge volt.

A mezőgazdasági melléktermékek és
hulladékok hasznosítása

A nagyüzemi gazdálkodás keretei között a melléktermékek és termelési hulladékok felhasználása már a rendszerváltás előtt is súlyos gondot jelentett. A műtrágyára alapozott iparszerű növénytermesztési és állattartási rendszerek között gyenge volt a gazdaságon belüli anyagáramlás. Az almos trágya mennyisége drasztikusan lecsökkent a hígtrágyás technológiák elterjedése miatt. Az olcsó műtrágya mellett a nagyüzemek sokáig nem kezelték és használták fel megfelelően a meglévő almos trágyát sem a rossz gépesíthetőség és a magas szállítási költségek miatt.
A műtrágya árának növekedésével ez a helyzet a nyolcvanas évek végén jelentős mértékben javult, és az almos trágyát már teljes egészében felhasználták. Az évente keletkezett több tízmillió köbméter hígtrágyának azonban csak mintegy harmadát használták fel a mezőgazdaságban. A megmaradó kétharmadot trágyatavakban tárolják, amelyek  talaj, víz és levegőszennyezőforrást jelentenek.
A mezőgazdaság privatizációtól azt is lehetett várni, hogy növekedni fog a melléktermékek és termelési hulladékok gazdaságon belüli felhasználása. Ez a várakozás részben meg is valósult, alapvetően a privatizáció nyomán kialakuló üzemtípusok szerinti különbségekkel. A melléktermékek felhasználására vonatkozóan - a gazdálkodó szervezetek szervestrágya felhasználása a kivételével - sajnos nem állnak rendelkezésre országos felmérésen alapuló statisztikai adatok, csak részinformációkat tartalmazó tanulmányok, ezek szerint:
a. A kisgazdaságokban, ahol van állattartás, a rendelkezésre álló vizsgálatok szerint jellemző, mind az almos trágya felhasználása, mind a melléktermékek (pl. kukoricaszár) betakarítása. A gyenge eszközellátottságú gazdálkodók alapvetően az önellátásra rendezkednek be, amit csak lehet igyekeznek maguk megtermelni. Ebből adódóan ezekben a gazdaságokban kiemelkedő gazdasági jelentősége is van a melléktermékek hasznosításának.
b. A nagyobb (100 ha feletti) családi gazdaságokban már kifejezettebb a növénytermesztési (főként gabona) irányú specializáció. Egy felmérés keretében megkérdezett családi gazdaságoknak szándékukban áll az állattenyésztést is fejleszteni. Most a melléktermékeket vagy eladják, vagy beforgatják a földbe és ezt ők is károsnak tartják. Az állattenyésztés fejlesztésével egyúttal szeretnék a műtrágya vásárlást is kiváltani. Elképzeléseik megvalósítását nagymértékben korlátozza, hogy a meglévő állattartó telepek megvásárlása, bérlete, vagy újak építése mind megfizethetetlen a számukra.
c. A 300 hektárnál nagyobb gazdaságoknál, a nagyüzemeknél nagyon erős tendenciát lehet tapasztalni a növénytermesztési ágazatok, főleg gabonafélék és ipari növények termesztésének további előtérbe helyezésére. Itt az állaltenyésztés kezelése éppen fordított, mint a 100 hektárnál nagyobb családi gazdaságok esetében: a még meglévő állattenyésztési ágazatoktól is meg akarnak szabadulni. Új telepek létesítésével szinte sehol sem foglalkoznak.

Mezőgazdasági természeti és környezeti szempontok érvényesülése

A mezőgazdaságban a természeti és környezeti szempontok figyelembevétele tekintetében lemaradásban vagyunk. A mezőgazdaság környezetterhelését és a vidéki térségek védelmének fontosságát a természet- és környezetvédelemmel foglalkozók később fedezték fel, mint az ipar és a városok környezeti problémáit. Ennek következtében az ipari és a városi környezetvédelem előrébb tart, mint a mezőgazdaság és a falu sajátos természeti és környezeti kérdéseinek tisztázása és a teendők megfogalmazása. Ennek a lemaradásnak a pótlása Magyarországon azért is fontos, mert területének kétharmadán mezőgazdasági termelés folyik, s a lakosság nagy hányada él vidéki településeken.
A mezőgazdasági termeléssel összefüggő természetvédelmi programnak durván négy nagy területre kell kiterjednie, illetve programot adnia:
- A természeti értékeket hordozó területekre;
- Az intenzív mezőgazdasági hasznosításra alkalmas területekre;
- A rossz adottságokkal rendelkező, extenzív hasznosításra alkalmas területekre; valamint
- A természeti értékekkel nem rendelkező és extenzív hasznosításra sem alkalmas területekre.
A természeti értékeket hordozó területeken a mezőgazdasági célú földhasználatot alá kell rendelni a természetvédelem szempontjainak. Ezek közé sorolhatók a túlságosan száraz és túlságosan nedves élőhelyek is. A természeti értékekkel nem rendelkező és mezőgazdasági művelésre alkalmas területeken természetvédelem szempontjából a természeti erőforrások (talaj, víz)  védelmére kell a hangsúlyt helyezni. Így a fenntartható mezőgazdasági fejlődés kritériumai ma nem azonosak a természetvédelem szempontjait érvényesítő programmal. Annak a gazdálkodási módnak, amelyet az ún. környezetileg érzékeny területeken folytatnak, fokozatosan tért kell hódítania a környezetileg nem, vagy kevésbé érzékeny területeken is.
Azt, hogy a mezőgazdasági művelésre alkalmas, s természeti értékeket nem hordozó területeken milyen földhasználati viszonyok kialakítását tűzhetjük ki célul, nem lehet csak a talajadottságokat alapul venni.  Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy milyen üzemi struktúra, milyen kereskedelmi és feldolgozási lehetőségek, milyen integrációs formák stb. alakultak ki, illetve milyen egyéb megélhetési lehetőségek teremthetők. Ezeket a szempontokat figyelmen kívül hagyó, s a talajadottságok szempontjait egyoldalúan, s különösen rövid távú programként előtérbe helyező program megvalósítása egy voluntarista agrárpolitikát idézne fel.
A természeti erőforrások, illetve a természeti értékek védelmét EU-ban jelentős pénzügyi támogatással segítik. A mezőgazdasági termelők e programokhoz önkéntesen csatlakozhatnak. Az EU tagországok tapasztalata ugyanakkor azt mutatja, hogy ezekhez a programokhoz csaknem kizárólag a kis és a közepes gazdaságok csatlakoznak, míg a nagygazdaságok előnyben részesítik a nagy iparianyag bevitelű termelést, s ezért távol tartják magukat ezektől a programoktól. Ezeknél a gazdaságoknál az iparianyag bevitelt adminisztratív eszközökkel korlátozzák, a tapasztalatok szerint kevés sikerrel. Az EU tagországok döntő többségében, Magyarországgal ellentétben, nem jellemző a nagybirtokrendszer. Nálunk viszont már a hasonló programok kialakításánál is számolni kell a nagyüzemek jelentős súlyával, illetve azzal, hogy a nagyüzemek elzárkóznak az ilyen  programok elől. A természeti erőforrások és értékek védelmét szolgáló programok Magyarországon emiatt kisebb hatásfokkal fognak működni, s Magyarország az EU csatlakozás során nem tud majd kellőképpen élni ezekkel  a lehetőségekkel.
A jövőben azzal kell számolni, hogy a mezőgazdaságilag hasznosított területek egy részén nem élelmezési célú termesztés folyik majd. Ezeken a területeken nagy jelentősége lesz a tápanyag megfogó-visszatartó növényeknek, hogy a felgyülemlett tápanyag kimosódásának a veszélye csökkenjen, s amelyek természeti erőforrások védelme szempontból nagyon jelentősek. E területek fontos felhasználási lehetősége lesz az energetikai célú biomassza előállítás. A fosszilis energia készletek kimerülőben vannak és felhasználásuk a széndioxid feldúsulását eredményezi a légkörben. Az energetikai célú növénytermeléssel valamelyest csökkenteni lehetne a levegő széndioxid terhelését is. Az energetikai célú biomassza termeléshez az egyéb szempontok érvényesítése mellett olyan növényeket kellene választani, amelyek termesztése lehetővé teszi, hogy szükség esetén az adott területet vissza lehessen állítani az élelmiszertermelésbe.
Természetesen más alternatív felhasználási lehetőségek is adódnak: ilyenek a turisztikai célú felhasználás, mesterséges vízfelületek létesítése, végső soron a táj kultúrállapotban tartása. Az USA-ban és az EU tagországokban megvalósított ún. parlagon hevertetés az erőforrásokkal való gazdálkodásban nem bizonyult célravezető módszernek, ehelyett az ilyen területek hasznosítása és kultúrállapotban tartása kerül előtérbe.
A veszélyeztetett gyepterületek
A gyepek tekintetében a rendszerváltás, a privatizáció kedvező hatásai nem, vagy csak lokálisan érzékelhetők. A gyepeket fenntartó hagyományos állattenyésztési ágazatok válsága következtében a gyepterületek még a korábbinál is jobban leértékelődtek. Országosan általánosan jellemző a gyepterületek kihasználatlansága. Ez több irányú problémát okoz.
a.  A gyepterületeknek az elhagyása, vagy még inkább elhanyagolása, gazdasági és természetvédelmi szempontból azért káros, mert a füves élőhelyek jellegének megőrzéséhez rendszeres taposásra, rágásra, kaszálásra van szükség. Ezek azok a tényezők, amelyek szabályozzák az élővilág faji összetételét, természeti értékeit. Kaszálás hiányában a rétek és az ártéri területek bebokrosodnak, és az unikális fajokban gazdag rétek helyét a gyakoribb fajok számára otthont adó bokrosok, majd erdők foglalják el.
b.  A gyepterületek gazdasági leértékelődése a tulajdonosokat alternatív hasznosítási formák keresésére ösztönözték. A valamennyire is művelhető gyepterületek esetében a szőlő-, gyümölcstelepítést, vagy a szántóföldi művelésbe vonást lehet tapasztalni. A feltörések mértékét pontosan nem lehet megítélni, mivel gyakran elmulasztják a bejelentési kötelezettséget, mivel ez nem von maga után szankciót.
c.  Számos gond forrása a gyepek államilag támogatott erdősítése. Ez a veszély elsősorban a homokpusztai területeket fenyegeti. A tájidegen, nem őshonos fenyű és akác, illetve nemesnyár ültetvényeknek esztétikai és természetvédelmi értékük nincs, diverzitási hatásuk elenyésző, rekreációs célokra alkalmatlanok.
d.  Más művelésre nem alkalmas ún. feltétlen gyepek esetében pedig néhány helyen a libatartás okoz súlyos gondokat (amelyet ráadásul az EU társulási szerződés vámpreferenciái is támogatnak). A tömeges libatartás a jelenlegi gyakorlat szerint az érintett gyepterület néhány év alatti kiélését, biológiai, természetvédelmi értékeinek elvesztését okozza.

Az erdők a bioszféra szerves részei

Az erdők elsődlegesen bolygónk bioszférájának, a természeti környezetnek szerves és nélkülözhetetlen alkotóelemei, s csak oly mértékben és módon vonhatók a piacgazdasági folyamatok hatókörébe, mely figyelembe veszi a biologikum prioritását, felismeri és követi törvényszerűségeit, óvja természet adta genetikai sokszínűséget, elősegíti tartamos fennmaradását.
Az erdészeti kultúrák környezetterhelése általában kedvező és még a legintenzívebb faültetvény is sokkal extenzívebb földhasznosítást jelent bármely mezőgazdasági használatnál. A talajba a telepítés időszakától eltekintve gyakorlatilag nem kerül peszticid és a műtrágyázás gyakorisága és mértéke sem számottevő. A korábban növényvédőszerekkel terhelt talajokat a fák szervesanyaggal dúsítják, elősegítik a természetes talajfejlődési folyamatok újra beindulását.
Az erdősítés hatására a humusztartalom javul, a talaj abszorpciós képessége erősödik, végbemehet a talaj terhelését okozó vegyianyagok megkötése és lebomlása. Amennyiben erre igény van, az erdő, illetve a faültetvény kitermelése után a termőtalaj regenerálódva viszonylag egyszerű eszközökkel ismét mezőgazdasági termelésbe állítható, tehát a folyamat nem irreverzíbilis, vagy akár az idő folyamán ciklikusan ismételhető.
Az erdő és az állatvilág kapcsolata közismert, sok állat élőhelye az erdő. Az állatvilág genetikai sokféleségének, élőhelyének megőrzése az erdők szakszerű kezelésével, az erdőterület növelésével segíthető elő. A védett rovarok, hüllők, énekesmadarak mellett az erdő természetes élőhelye a vadászható vadnak is. A bérvadásztatás pedig fontos idegenforgalmi tényező és jövedelemforrás lehet. A vadászható vad élőhelyének színtere, a vadrejtő sűrűk, vadbúvó cserjések létesítése is kiegészítő eleme lehet az extenzív földhasznosításnak.
Az erdő, pontosabban faültetvény egy sajátos változatának, az energiaerdőnek számottevő szerepével kell a jövőben számolni. Ez azonban nem számít a fenti kritériumok szerinti erdőnek, hanem sajátos gazdasági célú földhasználatnak, azért ezek telepítését és fenntartását külön kell szabályozni.

Globális szempontok

A globális környezeti problémák szempontjából a fenntartható mezőgazdaság közép- és hosszútávra szóló programjának középpontjába az üvegházhatás csökkentését, illetve az energiaproblémát kell állítani.
Magyarország is várhatóan aláírja a Kiotói Egyezményt és vállalja a CO2 kibocsátásának 8 százalékos csökkentését. Ennek a vállalásnak a teljesítésében a biomassza a jelenleginél nagyobb mértékű energetikai célú felhasználása már az elkövetkező években is számottevő szerepet kaphat.
A Nemzetközi Energia Ügynökség számítása szerint száz év múlva a fosszilis energiahordozók részesedése az energiafelhasználásban a mostani 90 százalék feletti arányról 50 százalékra fog csökkenni és a megújítható energiaforrásoknak kell helyüket elfoglalniuk. Ebben a mezőgazdaságnak sajátos szerep jut: a mezőgazdaság az az ágazat, amelynek hosszútávon energiafelhasználóból energiakibocsátóvá kell válnia.
Ezek a "külső" körülmények önmagukban is gyökeres szemléletváltozást igényelnek, s át kell hogy szőjék az agrárprogramot.

Az ökológiai szemlélet erősítése

Ahhoz, hogy a természet- és a környezetvédelem kérdései szervesen beépülhessenek az agrárpolitikába, a közgazdasági szabályozásba, s a gazdálkodási gyakorlatba az szükséges, hogy integrált mezőgazdasági és agroökológiai kutatások folyjanak. Az agrárkérdések és a környezetvédelem problémáinak kezelése Nyugat-Európában olyan szinten van, hogy sok korábbi nagyhírű mezőgazdasági kutatóintézetet integrált mezőgazdasági és agroökológiai kutatóintézetté alakítottak át. Magyarországon is alapvető fontosságú lenne, hogy minél előbb kialakuljon egy integrált kutatás.
Hasonló integrációra van szükség az oktatásban is. Első lépésként az agrárfelsőoktatásban növelni, illetve esetleg egy szaktanszéki integráció keretében általánossá kellene tenni az ökológia oktatást.
A megfelelően képzett szaktanácsadók működése is alapvető követelmény. Nem feltétlenül arra van szükség, hogy külön környezetvédelmi szaktanácsadók működjenek a mezőgazdaságban, hanem azok, akik például talajtani vagy talajhasznosítási kérdésben szaktanácsadók, legyenek egyúttal környezetvédelmi szakemberek is.
Nyugat-Európában és a világ más fejlettebb részeiben már felismerték annak fontosságát, hogy a termelők szemléletét át kell hatnia az ökológiai szemléletnek. Magyarországon, mivel a mezőgazdaságban, de másutt is még általában a túlélés, az egyik napról a másikra élés problémáinak a megoldása okoz gondot, az emberektől még nem lehet elvárni, hogy környezetvédelmi problémákra is figyeljenek. Azonban ezeket az embereket rá kell döbbenteni arra, hogyha egy idő után nem veszik figyelembe, nem tartják be a fenntartható mezőgazdasági termelés szempontjait, akkor ez komoly versenyhátrányt jelent számukra a nyugat-európai versenytársaikkal szemben és ezzel saját létalapjukat is veszélyeztetik. Ennek a szemléletet elterjesztése érdekében sokat kell tennie az állami szerveknek, a kutatóintézeteknek, az egyetemeknek, a szaktanácsadásnak és a civil szervezeteknek is.
Külön ki kell emelni az állam szerepét a fenntartható mezőgazdasági fejlődés előrevitelében és megoldásában. Az állam a piacgazdaság követelményeinek megfelelően nagyon sok helyről kivonult, hogy ne zavarja a gazdasági törvényszerűségek érvényesülését. A természet- és környezetvédelem olyan terület, ahonnan az államnak nem szabad kivonulnia, hanem éppen ellenkezőleg fokozottan beavatkoznia.
A támogatási rendszert úgy kell kialakítania, hogy abban megjelenjenek a természeti és környezeti szempontok. Magyarországon még csak csírájában létezik olyan adózási és támogatási rendszer amely a mezőgazdaságban, vagy az iparban preferálná a természeti és környezetvédelmi szempontokat figyelembe vevő beruházásokat, különböző környezetkímélő termelési módszerek és termékek elterjedését. és kifejlesztését. Az állam beavatkozását addig kell fokozni, ameddig a gazdaság szereplői nem ismerik fel, hogy a környezetvédelmi szempontok figyelembe vétele egyben saját jól felfogott létérdekük is.
 
 

Az állásfoglalás kialakításához hozzájárult:
Bach István (Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet, Budapest), Balázs Julianna (Pannon Agrártudományi Egyetem, Keszthely), Bedő Zoltán (Mezőgazdasági Kutató Intézet, Martonvásár), Juhász Mária (Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem, Budapest), Laczó Ferenc (Környezettudományi Központ, Budapest), Ligetvári Ferenc (DATE Mezőgazdasági Főiskolai Kara, Szarvas), Nagy Szabolcs (Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest), Tar Ferenc (Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, Budapest).

Vissza

Fooldal